Belegondolni is furcsa, hogy 36 évet kellett várni a Top Gun folytatására, melyre 2 évet nyilván a koronavírus is ráhúzott, mégis abszolút egyetértünk Tom Cruise-zal abban, hogy a Top Gun: Maverick mozivászonra termett.
Az 1986-os klasszikus a mai napig óriási népszerűségnek örvend, hiszen egy nem mindennapi történetet ad át úgy, hogy a mai napig élményekkel gazdagodva áll fel az ember a kanapéról. Mondom ezt úgy, hogy jó pár évvel a premier után láttam meg a napvilágot, de talán ennek is köszönhető, hogy a 80-as és 90-es évek számomra jó filmjei valamilyen extra élményt tudnak kínálni azon alkotásokhoz képest, melyeket már futószalagon fogyasztottam én is a mozikban, tévében és néhány éve a streaming szolgáltatóknál.
Ki ne emlékezne az ikonikus nyitójelentre, az önfejű Pete ‘Maverick’ Mitchell-re és a már akkor is kiválóan megkomponált jelenetekre. A folytatásra való felkészülés mi másból is állhatott volna, mint az első rész megtekintése, mely egyébként érthető okokból egyre kevesebb rajongást váltott ki belőlem, hiszen az érzelmi szál már rég „megkopott”, a háborút pedig az elmúlt 20 év filmjei egészen máshogy mutatták be. Ettől függetlenül a mai napig megvan az a különös élmény és nem véletlen, hogy a Top Gun körül nagyobb kultusz alakult ki, mint például a hamarosan 7. részénél járó Mission: Impossible körül.
A magas elvárások tehát adottak voltak, így mikor a Top Gun: Maverick nyitójelenetei egyből előhozták azt a furcsa érzést, ami részben rajongásból, részben az „én vadászpilóta akarok lenni” érzésből és egy csipetnyi olyan érzésből tevődik össze, amit körülírni is lehetetlen lenne, egyből arra gondoltam, hogy remélem nem kell megint közel 40 évet várni a folytatásra. A történet egyébként rémesen egyszerű, hiszen Maverick tanárként tér vissza a Top Gun-hoz, hogy egy szinte lehetetlen küldetésre készítse fel a jelenkor legjobb vadászpilótáit. Ehhez az egyszerű főszálhoz, azonban úgy tudtak kisebb-nagyobb kitérőket csatolni, hogy azok egytől-egyik hozzáadtak a film értékéhez.
Ilyen például az 50-es éveiben is gyönyörű Jennifer Connelly, aki ugyan nagyon erősen mellékszereplő, mégis ötletesen lép be a történetbe. Nem zavar ugyan sok vizet, de rámutat arra, hogy az önfejű Mavericknek is lehetnek érzései, noha messze nem olyan erőteljesen tálalva, mint az első részben, hiszen ott sokkal erősebb volt a romantikus szál. Azt viszont valószínűleg mindenki elfogadja majd, hogy nem Kelly McGillis tért vissza. A másik óriási plusz Val Kilmer visszatérése. Iceman igencsak megosztó szerepet töltött be az első részben, de végül pont úgy zárult a Maverickkel való kapcsolata, ahogy annak folytatását a nézők elképzelhették és a forgatókönyvírók a második részhez megírták.
Kilmernél 2014-ben diagnosztizáltak gégerákot, melynek kezelése komoly nehézségeket okozott a sztárnak és végül csak minimális szerep jutott neki a folytatásban. Ám az a pár perc és az előtte lévő néhány utalás óriási érzelmi pluszt adott az egész történetnek. A legfontosabb mellékszál pedig akár a film kulcsának és a jövő reménységének is tekinthető. Bradley ‘Rooster’ Bradshaw-ról van szó, akinek megismerését szintén zseniálisan szőtték bele a filmbe. Ő egyébként Maverick első részben elhunyt hű társának és barátjának, Goose-nak a fia, aki történetesen gyűlöli apja egykori pilótatársát.
Rooster és Maverick kapcsolatát sokáig nem is boncolgatta a film, amit sokan negatívumként értékelhetnek, de szerintem sem lett volna értelme még több érzelmet és drámát belevinni, főleg úgy, hogy valószínűleg mindenki sejthette, hogy mi lesz a történet vége. Helyette viszont más bőven szolgáltatott drámát, mely folyamatosan az üléshez tudja szegezni a nézőt. A másodperc tört részén múló adrenalindús akciójelenetek mellett a fiatal pilóták közötti versengést és összetartást is rendkívül jól át tudták adni a kamerákon keresztül. Ehhez társult még egy csipetnyi poén, lazaság és az ismét irgalmatlanul jó zenei aláfestés.
Az élményhez továbbá rendkívüli módon hozzátett az, hogy itt nem a Disney egyik óriási zöldhátteres hangárjába vonultak el hónapokra a több millió dollárt kereső sztárok, hanem Tom Cruise-zal az élen valódi kiképzést kaptak a színészek és valódi vadászgépeket látunk egy valódi anyahajóval, melyen alig volt idejük felvenni a megfelelő jeleneteket. Ez 2022-ben már-már rendkívül fura érzés, de sokkal emberibbé is teszi a filmet és nagyon sokat segít abban, hogy a „mi megoldjuk a lehetetlent is” mentalitásra és alaptörténetre építkező hatalmas finálé ellenére el is hisszük, hogy a Top Gun legjobbjai valóban megoldanák a feladatot.
A történetbe és a részletekbe tényleg azért nem mennék bele, mert itt nem filmes csavarokat és óriási mondanivalót kell keresni, hanem azt, amiért alapvetően moziba járnánk: élményeket! Összességében a filmen látszik, hogy Tom Cruise szívéhez közel áll a Top Gun, Joseph Kosinski remek munkát végzett a rendezői székben és a Top Gun: Maverick mozivászonra termett. Számomra mostantól a 4-5 évente kötelező Top Gun nézés páros filmvetítéssé alakult és ezzel szerintem a rajongók többsége így lesz.
A Top Gun: Maverick május 26-tól látható a hazai mozikban!
Manclub
Zsolt
