Christopher Nolan portréja az atombomba atyjáról olyan magával ragadó élményt nyújt, mintha visszamentünk volna az időbe és egy láthatatlan külső szemlélőként élnénk át a történelem egyik legfontosabb időszakát. Tökéletes lenne? Olyan nem létezik.
Idén az egyik legnagyobb figyelmet és „hype-ot” egyértelműen Nolan sztárokkal teletömött történelmi drámája kapta, melyet nagyon ügyesen felépített az Universal, hiszen olyan érzésünk lehet, mintha hónapok és hetek óta mindenki erről a filmről beszélne. Illetve a vele együtt debütáló Barbie-ról is, de pont az mutatja a „kampány” sikerét, hogy ennek ellenére az Oppenheimer látszólag sokkal erősebben mozog a köztudatban. A sztárhad, a CGI mellőzése, a klasszikus IMAX film használata mind tovább tetőzte az izgalmakat, mígnem végre elérkezett az idő.
A film célja az atombomba feltalálásának és a hozzá köthető leghíresebb személynek, Julius Robert Oppenheimer amerikai elméleti fizikusnak a bemutatása. Az író és a rendező szerepét is Christopher Nolan töltötte be, de elképzeléseinek alapjait az Amerikai Prométheusz című könyv ihlette, melyre rögtön az elején tesznek egy kis utalást is. Nagy örömünkre Nolan úgy gondolta, hogy az atombomba feltalálása mellett Oppenheimer korai éveit, dicső időszakát és „bukását” is bemutatja egy kis történelmi és magánéleti kitekintéssel fűszerezve. Igazából tökéletes korképet kapunk, ami nagyon ritka, általában amikor valamilyen személyre vagy cselekményre összpontosul egy film, akkor sok-sok közvetett tényező hiányosan van bemutatva, ha egyáltalán bevan. Itt szó sincs erről, egyszerűen nem köthetünk bele a történetszálba, az emberi érzésekbe és a részletekbe.
Fölösleges lenne leírni, hogy miről szól a film, egyfelől nagyvonalakban mindenki tudja, aki már hallott róla, másfelől pedig pontosan ezért kell elmenni és 180 percig csodálni ezt az alkotást. Annyit persze muszáj elárulni, hogy a színészek a legjobb formájukat hozzák. A zseniális elméleti fizikust Cillian Murphy valami földöntúli pontosággal és tökéleteséggel viszi vászonra. Egyszerűen együtt élünk vele a moziban, ott vagyunk mellette és átérezzük tetteinek súlyát. Robert Downey Jr. Lewis Strauss szerepében szintén nagyot alakit és ő maga is azt nyilatkozta, hogy ez a legjobb alkotás, amiben hosszú pályafutása alatt ez idáig szerepelt. Emily Blunt és Matt Damon is fontos szerephez jutott és mindketten minőségi játékkal örvendeztettek meg, de volt pár meglepetés beugró is, akik körül egyáltalán nem volt hype a film kapcsán. Az igen fontos szerephez jutó Teller Edét ugyan nem magyar színész játssza, de Szilárd Leó szerepébe Haumann Máté bújhatott, ami igazán örömteli.
A két magyar származású tudós kapcsán lehet talán az egyetlen kritikát megfogalmazni a film kapcsán. Noha mi sem voltunk ott, de számos leírás, könyv és dokumentumfilm alapján mindkét szakember kiemelkedő szerepet játszott az atombomba létezésében, ami talán nem annyira tükröződik a mozifilmben. A tudósok vitáját és konfliktusait viszont megkapjuk, mellyel azért sugallja a rendező, hogy ez nem egy one man show volt, de a fő ok talán maga a mozi. A 3 órás film viszonylag nagy és tartalmas időszakot ölel át kimagasló részleteséggel, több tényleg nem fért volna bele. Talán azért, mert túl jó. Az is lehet, hogy az HBO-n 5 x 50 percben még kidolgozottabb lehetett volna, de akkor valószínűleg veszített volna az összhatásból. Ezt már sosem tudjuk meg, de egyébként, aki rákapott a témára, annak érdemes lehet a Manhattan néven létező sorozatra egy pillantást vetnie. A 2 évados dráma ugyan nem rendelkezik óriási sztárokkal, de a mai napig egy kiemelkedő alkotás a sorozatok világában.
180 perc után úgy álltunk fel a székből, hogy el kell gondolkodnunk és valószínűleg bármire is jutunk, sosem fogunk a mellettünk ülővel teljesen egyetérteni. Oppenheimer drámája egy kicsit mindenki drámája, Nolan pedig rendkívül ügyesen hagyta ezt az egészet ránk. A film nem kínál megoldást, nem foglal állást a bűnösök vagy az ártatlanok oldalán, nem ítéli el és messze nem emeli az érinthetetlenek közé Oppenheimert vagy Amerikát. A látottak a mai napig hatással vannak a hétköznapjainkra és valószínűleg ez már így is marad, a világ helyzetét tekintve pedig jelen esetben egyre inkább az az érzésünk lehet, hogy tartozunk Oppenheimernek, amiért megalkotta azt a fegyvert, mely megakadályozza, hogy az emberiség saját magát irtsa ki. De az is lehet, hogy ez már a film hatása és csak egy kikivánkozó saját vélemény.
Az biztos, hogy az Oppenheimer a valaha volt legerősebb ajánlásunkat kapja. Egyszerűen kötelező elmenni a mozikba és átélni, majd pedig elgondolkodni.
Zsolt
Manclub
